EAT LOVE BUDAPEST - Gasztro terror, vagy élmény egy életre?

A WAMP, Chilli&Vanília és az A38 közös szervezésében, a múlt szombaton bemutatták Marije Vogelzang Eat love című előadását. A holland művésznő jelenleg a világ leghíresebb étkezési designere. Az előzetes szerint "Marije érdeklődésének középpontjában az étel, pontosabban az étkezés áll. Munkájának tárgya azonban nem az étel maga, hanem annak elfogyasztásának társadalmi-kulturális kontextusa. Művészi koncepcióját mindig az étel elkészítésének eredete, történelme és az ehhez kapcsolódó szokások inspirálják. Az étel ugyan a gyomorba kerül, azonban gondolatokat, emlékeket és érzelmeket generál -vallja." 

Az előzetesben egy különleges, elvarázsolt, megismételhetetlen, és örök életre szóló élményt ígértek, azoknak a kalandvágyó és nyitott résztvevőknek, akik fogékonyak a gasztronómiára, a design-ra, és a kettő szerves kapcsolatára. Csak annyit árultak el, hogy leginkább a színházi performance-hoz közel álló esemény vár ránk, mely rendkívül személyes, emberi, intenzív, és minden érzékszervünkre hatni fog. Élettörténetek, falatok, ízek, hangok, érintések... (A38.hu)

Az A38-on találkoztunk, Edina, Szonja és én. Az étterembe vezettek minket, és fél óra is eltelt már, amikor egy hölgy az asztalunkhoz lépett és megkért hogy menjünk vele. Izgatottan vártuk az előadást, amit még a performansz előtti 1 percben is valami furcsa misztikum lengett körül. Aztán megkaptuk az instrukciókat: „Ne gondolkodjatok” „Csak fogadjátok el, amit kaptok” „Kis mese, egy dal, vagy egy rég elfeledettnek vélt igaztörténet”… 

EDINA
Amint beértünk az előadótérbe és betessékeltek a kis fehér kabinba, addigi szorongásom csak erősödött. Mi fog történni? Meddig fog tartani? ”Fájni” fog? (Kicsit, mint egy fogorvosi kezelés előtt!?) A fehér lepellel takart kabinban képek és gondolatok fogadtak. Érdeklődtem és próbáltam befogadni, amit látok, nem tudván milyen jelentősége lesz. Ekkor leült elém egy nő. A fejét nem látni. A kezén van a hangsúly, amit túlzott alapossággal mos meg. Köszön, bemutatkozik. „Hello, Edina”- válaszolok – hiszen így illik - némi bizonytalansággal (Szólhatok én itt és most?) Mesél és csak mesél. A vízről, amit mindig a folyosó végéről hoztak, az apukájáról, aki szintén nagy alapossággal mosta meg mindig kezeit, és az ételekről… Kérsz? Lecsós galuska, nagyon laktató. (A kezéből kínál??? Jaj neee!!!) Gyermekkorunkban mindig ezt ettük. Adhatok kanalat is, ha úgy jobb. (Késő, már késő, rosszul vagyok…) Ezt is kóstold meg! Vakaró. Igazi tradicionális étel. (Áhh szénhidrát! Jöhet!) És tovább mesél… (Mi jöhet még? Jaj nee, csak a narancsot nee! A több tucat palacsintáról, amit a nagy család miatt sütöttek mindig. (Áh palacsinta. Remek. Lekváros, nem rossz!) A feltekert palacsintáról a kakaóscsiga jut eszébe, amit ők nem ehettek. Mert csak a nem romáknak adatott meg. (Ahha. Körbenézek. Mindenhol roma gyerekek a képeken. Értem. Szóval ő AZ. És érdekelni kezd…) Te családod van a képeken? - Igen, a gyermekeim és a szüleim. Megérint, de nem tudom hova tenni… Ekkor pedig vége. Ami marad: kavargó gyomor és undor. A rám tukmált étel miatt. A rám tukmált érzések miatt. Amiatt, hogy betörtek az ÉN intim szférámba. Vagy én törtem be az övébe…? Ízek, érzések, illatok. Valami nagyon merész. Valami nagyon eredeti. Valami nagyon új. Valami, ami új megvilágításba helyezi az étkezést és a társadalom kontextusát. HA jól tálalják… HA jó időben… HA jó helyen érint meg… HA nem akar szinte megerőszakolni… HA…HA…HA…

SZONJA
Nagy reményekkel indultam szombat délután az A38 hajón lévő performanszra. Konkrét elképzelésem nem volt az előadás milyenségre vonatkozóan, de mivel nyitottságot kértek tőlünk, elővettem kritikáktól és pesszimizmustól mentes énemet és vártam a bizonytalan jövőt. Amikor a kedves hölgy beinvitált minket a hajó különtermébe, olyan érzésem volt, mintha a hófehér, illatos mennyországba érkeztünk volna. Egy rövid ismertető után ért a meglepetés, miszerint egy roma hölgy fog mindannyiunkat "vendégül látni" és az instrukciók közt: legyünk befogadóak azzal szemben, amit adni akar nekünk, legyen az ének, történet vagy éppen étel. Döbbenet, undor, csalódottság, kíváncsiság, provokáció. Egy kellemes hangú hölgy, roma ételekkel körítve, amiből a vakaró volt az igazi kuriózum számomra. Az élmény és az illat maradandóbb a búcsúajándéknál...

ESZTI
Furcsa kíváncsiság... Kedvesen elvették a kabátomat, azért a táskámat magamnál tartom, Edi is bevitte. Bemegyek a hófehér terembe, mintha álmodnék, jó itt. De várjunk csak, máris egy díszletben vagyok. Mi ez? A Gattaca? Na jó ez nem hülyeség, ez egy komoly happening ami egyszeri és megismételhetetlen, kellő komolyságot kérek magamtól. Ismétlődések... a hófehér textílboxok tetején ugyanazon ételek. Biztos etetni fognak, tuti, mert a plakáton is ez van, én meg ugye nagyon figyelek az ilyenekre. A harmadik doboznál megállunk és megkérnek üljek be. Ne már, egyedül? Jajj. Bent ülök, körülöttem mindenfelé írások. Egyetlen ami megfog, és meg is tudom jegyezni: "Ha a gondolatod leves lenne, félek megégetné a nyelvemet." Ez még elfogadóbbá tesz, nyugodt leszek. A textilen át nem látok semmit, csak hogy valaki elém ül, majd alaposan kezet mos. Kéz és lábak, ennyit tudok, ennyit látok. Aztán megszólal egy halk kedves női hang. Néha túl halk, kicsit közelebb hajolok: A nagyapámnak volt egy rózsabokra, amit a kertben gondozott, ez volt mindene. Egy almagerezdet kapok a nő kezéből. Mikor meghalt, a nagymamám ápolta kedvenc virágait, és azóta is amikor a temetőbe megy mindig ezekből visz a nagyapám sírjára. A torkom elszorul, ez betalál. Halk kuncogás... Képzeld, a nagyszüleim kertjében egyszer egy kis patakot akartunk ásni, de nem lett belőle semmi, csak annyi meg annyi éti csiga! Ez pedig egy kis lecsós galuska! Ez jó poén, de tényleg! Lenyelem az első kanállal, jajj muszáj a másodikkal? A harmadikat már megúszom. Aztán jön a vakaró, ez nekem való, szeretem, és mondom is neki. Örül. Kapok még lekváros palacsintát, és kapok hozzá élményeket a dédnagymamáról aki a még pihe-puha párnák között dunsztolta a forró dzsemeket. Ekkor mesélőm keze megformázza az ölelést, a melegséget amit akkor érzett. Elhiszem, akkor is ha nem igaz, mert ilyen élményem nekem is van, és mert ezt akarom. Mert jó ez az érzés, otthon vagyok. A dédinek olyan finom, selymes keze volt, erre emlékszem a legjobban. Nyelek, alig bírok, pedig csúszik ez a palacsinta, bár nagyon nem kívánom, és így kézből gusztustalan, de ez a mondat megint betalál. Próbálok nem figyelni kicsit... Már csak egy perc és vége.

(fotók: wamp)

Nagyon izgatott vagyok, a többiekkel mi történt? Ugyanaz a sztori? Kiderül hogy nem, és a lányok valami romákról beszélnek. Mi? Nekem nem mondtak ilyet, lehet hogy túl halkan beszélt, nem hallottam, mondta volna? Vissza az étterembe, kérünk egy kávét, ezt meg kell megbeszélnünk...
Hogyan lehet akkor ítélni egy élmény alapján? Összességében kell néznünk az egészet. Kézből etetés visszataszító, ezzel egyetértünk. Nyulat a bokorból, határok feszegetése? Kísérlet? Az. Az ő kísérlete velünk. De nem lettünk beavatva, le kellett nyelnünk mindent! Pont ez az, egyszeri és megismételhetetlen, egy életre szóló élmény. Hogyan fogadhatsz el ételt bárkitől? Hogyan fogadhatsz el romától? Milyen különös, hogy különböző kultúrákban összemosódnak az élmények. Ugyanazt jelentik ízek, illatok, és érintések.